Azt mondtam, nem félek a haláltól. Nem igaz. Félek.

...álltunk kint, várakozva. Hideg szél fújt, szinte egy szál mosolyban voltunk. Álltunk, tűrtünk, "mert férfiak vagyunk". A máglya ropogott, hangja elnyomta a fogak vacogását. A kövek izzottak már. Leszállt az este. Még mindig álltunk. Még mindig vártunk és még mindig férfiak voltunk.

"Foglald el a Helyedet a sorban!" - az "eredeti" helyemen maradtam. Nem mindegy, hogy hol állok? ÉN vagyok, bárhová is kerülök. Ezt gondoltam akkor - és ezt gondolom most is. A sor átrendeződött. A Hosszú nem bírta a Sor végén, befurakodott előre - ő furakodott egyedül. Álltunk. Vártunk. Erő volt jelen. Furcsa érzések, furcsa erők. Férfi-erők. Nehéz erről beszélni, átélni viszont lehet.

Lekuporodtam a jobb oldalon. Szorosan ültünk egymás mellett. Nagyon jó érzés volt. Együtt, jó emberekkel. Boldog pillanatok voltak.

Sötét lett. Érkeztek a kövek. Vörösen szikráztak a sötétben. Aztán az ajtó legördült. Csillogó szempárok izzó kövekkel. Loccs...többször...végtelenszer...iszonyatos hőség. Meg fogok halni - üvöltöttem...azaz nyöszörögtem. Amennyire tudtam a földre vetettem magam. A levegővétel pokoli kín volt. Százmillió fokos tűz áramlott orromon, számon, mindenemen keresztül. Nem tudom, hogyan ért véget az első Kör. A szünetben nem mentem ki. Emlékszem, azon morfondíroztam, hogy hogy kerülök én ide. Második Kör. Loccs...utána ismét a Tűztenger. Ketten már kimenekültek a szünetben. Több helyem volt már. Amennyire tudtam, összegörnyedtem. Halk, de tiszta hangot hallottam. Megjegyeztem, mit mondott. Második szünet: kitámolyogtam. Rosszul voltam - többedmagammal. Nem akarok visszamenni, mondtam. Bátorítottak. Csorogtak a könnyeim. Összetartozás, összetartás - egymást támogatva visszamentünk. Harmadik Kör. Loccs...Tűztenger. Túléltem. ...kezdtem élvezni. Erős vagyok és bármit kibírok. Harmadik szünet. Negyedik Kör. Loccs...Tűztenger. Nem vagyok erős és nem semmit sem bírok ki. Halk Hang ismét szólt. Megjegyeztem ezt is. Ősiség, egyszerűség, Anya-Méh. Nem volt múlt és nem érdekelt a jövő.

Vége. Kimásztam. Késő este volt már. Hideg, fújt a Szél. Nem zavart. Ontottuk magunkból a Hőt. Együtt voltunk. Együtt hallgattunk. Őriztük a Tüzet.

Első volt. Túléltem. Más lettem, ezt azonnal éreztem. Nagy felelősség ez. Azóta sem tudtam igazán megköszönni Nektek, 5LM!

...azóta voltak még Élmények. Mások, hatalmasok. Az Első megmaradt, élénken - sokszor hasítanak belém, ha csak egy pillanatra is, AZOK az érzések, gondolatok, hangok.

HOO.